Az Infinity Ward második világháborús játéka bizony sokakat erősen emlékeztet a szintén nagy sikerű Medal of Honour: Allied Assault-ra. Nem véletlenül, hiszen a Call of Duty (a továbbiakban csak CoD) fejlesztői gyakorlatilag a MoHAA fejlesztőcsapatából léptek ki és alapítottak egy új céget. Stílusát tekintve tehát a CoD egy második világháborús FPS, amelyben fontos szerepet kapott a realitás és a csapatmunka, tehát szó sincs „rohanok, mint az őrült és egyedül kinyírom az egész ellenséges hadsereget, ja és amúgy túlélek rengeteg találatot” stílusú játékról. Itt inkább a lopakodás és a taktikázás dominál, és ha rossz időzítéssel nézel ki a sarok mögül, bizony egy lövéstől meghalhatsz.

Az egyszemélyes játékrészben három nemzet egy-egy katonáját testesítjük meg: ezek az amerikaiak, a britek és az oroszok. A küldetésekben azonban egyetlen alkalommal sem láthatjuk kívülről a három katona egyikét sem, sőt még csak meg sem szólalunk. Az amerikaiak részéről egy gyorstalpaló kiképzés után a partraszállás éjszakáján kezdhetünk, amint deszantosként földet érve az ellenség háta mögött kell megtennünk a partraszállás előkészületeit. A harcok kibontakozása során aztán meglehetősen gyakran elevenedtek fel előttem az Elit alakulat című filmben látott feladatok és jelenetek. A britek részéről az SAS alakulat tagjaként különleges küldetésekben kell részt vennünk. Míg az amerikai és az orosz küldetésekben inkább a csapatban vívott harc dominál, a briteknél inkább magányos farkasok vagyunk. Orosz részről a sztálingrádi csatánál kapcsolódunk be az eseményekbe, itt gyakorlatilag az Ellenség a kapuknál című film képsorait láthatjuk viszont. A három katona bár különböző helyszínekről indul, mindhármuknak egy a céljuk: eljutni Berlinig.

Általában egy nemzethez kapcsolódóan több küldetés is követi egymást, ilyenkor egy diavetítéssel egybekötött nagyobb eligazítást láthatunk a hadműveletekről, az egyes küldetések előtt azonban csak egy állóképen olvasható eligazítás tájékoztat minket a ránk váró körülményekről. Ez azonban nem azt jelenti, hogy ne tudnánk, mi is pontosan a feladatunk, ugyanis általában a játék grafikus motorjával készült bevezető képsorok alatt feletteseink minden lényegeset elmondanak, és a küldetések alatt a tájolón megjelenő jelzések segítik a célterület felkutatását. Egy küldetés alatt általában többször is változnak ezek a teljesítendő feladatok, úgyhogy sokszor azt sem tudhatjuk, hogy egyáltalán mikor fog véget érni egy küldetés. A végső cél pedig lehet objektum(ok) megsemmisítése, objektum védelme, szabadító akció, vagy egyszerűen a pályán található ellenség kiiktatása.

A küldetések során legtöbbször nem jár sikerrel ész nélkül berontani mindenhova, gyakran kell guggolva lopakodnunk vagy lehasalnunk. A futás sebessége szerencsére éppen a normális, tehát se nem idegesítően lassú, se nem irreálisan gyors, viszont ha csendes járásra, vagy jobb fedezékre van szükség, akkor valamelyik lentebbi testhelyzet jöhet szóba. A feladatok teljesítése során a fegyvereken és a bombán kívül mást nem is nagyon kell használnunk, vagyis nem kell nyitható ajtókat vagy kapcsolókat keresgélnünk. A terep legtöbbször teljesen bebarangolható, igaz azért nem minden épületbe lehet belépni, és bár aknamező vagy egyéb le nem küzdhető akadály jelzi a pálya szélét, a szépen megalkotott távolban látszódó elemeknek köszönhetően egyáltalán nincs beszorítottság érzése az embernek. Az előforduló helyszínek szerencsére meglehetősen változatosak: itt a teljesség igénye nélkül csak a gyárakat, városokat, vízierőművet, erdőt, fogolytábort, lövészállásokat és a hadihajót említeném.

A játékmenet további fontos elemei társaink és természetesen az ellenfél egységei, akiket mindkét részről meglehetősen jó intelligenciával áldottak meg a készítők. A csapattársaink nélkül bizony nem is lehetne véghezvinni egy-egy küldetést, amit a játék mottója is sugall: „senki sem harcol egyedül”. A mellettünk harcoló katonák gyakran biztosítanak számunkra fedezettüzet, vagy feltartják egy másik irányból az ellenséget, a mi feladatunkat azonban sosem végzik el helyettünk. Hasonlóképpen összedolgoznak az ellenség egységei is, sőt – bár már nem számít újdonságnak – azon se lepődjünk meg, ha visszaküldik nekünk a gránátunkat. Ha ajtó előtt kell átmenniük, akkor szépen fedezik egymást, és rögtön fedezéket keresnek – tehát tényleg a valóságnak megfelelő taktikai elemekkel találkozhatunk. Azért a CoD-ban is meg lehet találni a mesterséges intelligencia hiányosságait, például amikor társunk a kapott lövés ellenére föltápászkodik, és menne tovább ahelyett, hogy fedezékbe húzódna, és persze a következő másodpercben már soha többet nem kelhet fel újra. Érdekes megoldása a játéknak, hogy egyes kulcskarakterek (ha nem éppen őket kell megvédeni) sebezhetetlenek, hiszen ki adná nekünk a további utasításokat, ha meghalnának. Ezektől az apróbb hibáktól eltekintve meglehetősen reálisnak tűnnek csapattársaink reakciói.

Az alapfelszerelést jelentő pisztolyon és gránátokon kívül még legfeljebb két fegyver lehet nálunk: induláskor természetesen a saját nemzet fegyvertárának megfelelően, a játékmenet előrehaladtával aztán ki-ki saját ízlése szerint, vagy a muníció elfogyásakor felszedheti a kilőtt német katonák fegyvereit. Az arzenálba minden nemzet részéről egy-két puska és gépfegyver, egy-egy távcsöves puska, valamint korlátozott számban páncélököl a tankok ellen (de nem kizárólag), és végül korlátlan számban a puskatus tartozik. A játékban minden fegyverrel a „normál”, vagyis magunk előtt derékmagasságban tartott lövésen kívül célzott lövéseket is leadhatunk, ilyenkor persze a szemünk elé emelt fegyver miatt kevesebbet fogunk látni. A különböző nemzetek azonos kategóriájú fegyverei közti különbségből származó előnyöket főként a többszemélyes játékban lehet kihasználni. Találkozhatunk még több helyen letámasztott gépágyúkkal is, amiket szintén használhatunk, miután kiszedtük német kezelőjét, igaz, általában mire a gépágyúhoz érünk, már nincs kin kipróbálni, hogy vajon a németek ellen is olyan hatékony-e, mint ellenünk volt.

Külön ki kell emelni a CoD mindazon elemeit, amelyek eltérnek a normális játékmenettől, és ezzel igencsak feldobják a játék hangulatát. Ezek a kocsiban és a teherautóban ülve végrehajtott küldetések, amikor nagy sebességgel robogva bizony néha meglehetősen hajmeresztő manőverek közben kell kilőni az ellenséget; illetve az egyes nagy kaliberű fegyverek, mint például a repülőtér légvédelmi ütege, amivel a ránk támadó Stukákat kell rendre utasítanunk – igaz közben a német gyalogságnak is odapörkölhetünk vele. Továbbá nagyon tetszett az a küldetés is, amikor egy tankot kellett vezetni, és egy kisebb páncélos--ütközetben lehetett kilapítani a németeket, utána pedig a tank ágyújával kicsit át lehetett rendezni egy falu házainak falait.

Az egyszemélyes játékrész egyetlen komolyabb negatívuma az, hogy rövid. Természetesen nehézségi fokozattól is függ – bár szerintem a CoD inkább valamelyik nehezebb fokozaton élvezhető –, de átlagosan 10 óra tiszta játékidő alatt végezni is lehet az egyszemélyes résszel. Ott ültem a gép előtt, és hangosan követeltem, hogy „Ennyi, de hiszen én még akarok!?!”. Igaz ehhez valószínűleg az is hozzájárul, hogy ha az ember egyszer meghal, akkor újratöltheti a hosszabb-rövidebb ideje készített mentést, és legközelebb mire ugyanoda ér, már tudja, hogy honnan fognak lőni. Ettől eltekintve azt hiszem, nem vagyok egyedül, akinek feledhetetlen perceket okozott a britek által megvédendő híd, vagy Sztálingrádban megtartani az előzőleg felszabadított épületet.

Ha elfogytak az egyszemélyes küldetések, akkor jöhet a többszemélyes játék! Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy próbálja ki a CoD többszemélyes játékmódjait is, hiszen felemelő érzés csapatban mozogva, ténylegesen együttműködve természetes intelligenciák ellen küzdeni, és az eszükön túljárva győztesként kikerülni. Már csak azért is ajánlhatom mindenkinek a többszemélyes játékot, mert a grafikus motor adottságainak és a nagyon jól optimalizált kódnak köszönhetően nem követelmény a szélessávú kapcsolat, hiszen akár modemmel is élvezhető a játék: tapasztalataim szerint akár 33,6k-s modemmel is lehet próbálkozni, de 56k-s modem-kapcsolattal már garantáltan élvezetes játékmenetre számíthatunk.

A multiplayer részbe 5 játékmód került bele: Deathmatch, Team Deathmatch, Search and Destroy (cél a támadó csapatnak a két célpont valamelyikére bombát rakni és felrobbantani, a védő csapatnak ezt megakadályozni), Retrieval (egyfajta Capture the Flag változat, ahol csak a támadóknak kell megszerezniük és visszajuttatniuk dolgokat) és Behind Enemy Lines (kevés támadó harcol sok védő ellen). Véleményem szerint a sima Deathmatch nem igazán passzol ehhez a játékhoz, hiszen kicsit illúzióromboló az azonos nemzetű „bajtársakat” nyirbálni. A pályák többsége valamiképpen módosítva került át az egyszemélyes játékrészből, és bár szerencsére nem szimmetrikusak, mégis mindenki mindenhol találhat jó fedezéket biztosító pontokat. Ami a méreteket illeti: 8 és 40 résztvevő közt minden pályán élvezetes a játék.

A többszemélyes játékmenet remek találmánya a KillCam, aminek segítségével megnézhetjük a minket lelőtt játékos szemszögéből az utolsó 5 másodpercet, hogy hogyan is ölt meg minket. Ilyenkor néha az ember elszörnyülködik, hogy mennyire óvatlan volt. A csapatjátékok esetében ha meghalt az ember, akkor azzal ki is esett az adott körből, tehát nincs azonnali újraindulás, legközelebb a következő összecsapásban vehet részt. Mivel általában rövidebb (3-5 perc) ideig tart egy összecsapás, ezért nem olyan vészes, ha az elején kiesik az ember, és ezzel is rá van kényszerítve arra, hogy legközelebb óvatosabb és/vagy ügyesebb legyen. A kiesett játékosok szemlélőként a pályán maradnak, és bármely játékos szemszögéből követhetik az eseményeket. Ennek és a KillCam-nek köszönhetően nem is nagyon lehet mindig ugyanazon taktikát követni, hiszen a megölt fél a következő körben már esetleg számítani fog rá, hogy megint ugyanúgy ne vérezzen el. Továbbá a fentieknek köszönhető az is, hogy nem igazán lehet kizárólag egy helyre lecövekelni, és mindenkit távcsöves puskával kiszedni, hiszen az ilyen játékosok hamar „lebuknak”, és kiszavazzák őket a szerverről. Egyébként a nagyobb nyílt terű pályák állandó vitatémája a távcsöves puskák mellőzésének kérdése, ezért vannak olyan szerverek is, ahol egyáltalán nincs távcsöves puska.

A többszemélyes pályáknak csak egyetlen dolgot tudok felróni, mégpedig a pályakészítők hanyagságát. Vannak ugyanis olyan részek a pályán, ahova nem lehet bejutni, de még csak belátni sem játékosként (itt nem a pálya külső szélén kívül eső területre gondolok), és ide nem is raktak textúrákat a készítők. Igen ám, de ha meghal az ember, akkor szemlélőként „felmehet” magasabbra is, onnan viszont már belátni mindenhova, és ezek a textúrával el nem látott területek bizony hibásan jelennek meg. Ha már szépen felépítettek a készítők nagy pályákat, akkor ezeken a kis részeken igazán kár volt spórolni.

Ami a játék grafikáját illeti: az Infinity Ward csapata remek munkát végzett a Quake 3 grafikus motorjával. Annak ellenére, hogy nem találkozhatunk forradalmian új technológiai megoldásokkal, nagyon látványos összkép tárul elénk. Ennek köszönhető az is, hogy bár rengeteg karakter rohangál a pályákon, és gyakran koncentrálódnak az akciók egy-egy területre, mégis akár egy szerényebb teljesítményű gépen is zökkenőmenetes játékmenetet kapunk. A szép grafikai megoldások közül külön kiemelném a gyönyörű időjárási effektusokat és a robbanásokat, valamint a szépen megoldott háttérben történő eseményeket (pl. ejtőernyősök). Továbbá nem lehet szó nélkül hagyni az egyes katonák arcvonásait sem, amelyekről akár harctéri érzéseket is leolvashatunk. Hihetetlenül élethűre sikerültek az egyes mozgások, kezdve a tűzvonalban lehajolva előremenő és sisakját fogó katonától a sebesült társát menekítő katonán át a kerítést átugró katonáig.

Hanghatások tekintetében sem panaszkodhatunk a CoD-ra: az egyes fegyverek hangjai jól elkülönülnek, úgyhogy általában még azt is meg tudjuk mondani, hogy mivel lőttek le minket. Külön öröm volt számomra, hogy a harctéri spontán megnyilvánulások, amiket a katonák kiabálnak egymásnak, nem ismétlődgettek állandóan, hanem mindig valami újat, és sokszor humorosat hallottam. Itt kell megemlíteni azt a remek effektust is, amikor pl. egy tank belő az ember mellé, akkor a légnyomástól a földre préselődünk, egy ideig csak homályosan látunk, és a fülünk is zúg. Az aláfestő zenét is tökéletesen eltalálták, és ráadásul nincs is állandóan, csak az éppen megfelelő pillanatokban.

Mindent egybevetve a Call of Duty egy rendkívül jól kidolgozott játék, amely hangulatával és remek látványvilágával meglehetősen nagy élményt jelent, még ha a rövid egyszemélyes játékrész miatt esetleg úgy érezzük is, hogy többet is szívesen ülnénk a játékba belefeledkezve. Akiknek tehát további rajtaütésekre viszket a tenyerük, azoknak azt javaslom, keressék fel a Call of Duty szervereket az interneten – mindenki meg fogja találni a számítását.